Menu

header ertekek haz2

gt lilliom transzparens 

"A barokk idők mélyebbre vágnak a falu sajátos életébe. Az idejétmúlt várakból a hatalom ura leköltözik a faluba, megépíti kastélyát, urasági épületek, templom, magtárak, malmok stb. jelennek meg a faluban s velük együtt az ezeket építő mester­emberek hatása is jelentősebbé válik. (…) A barokk a fény és az árnyék játékának művészete. A parasztházon eddig főleg a tornácon jutott kifejezésre. (…) A vakolatdíszek korábbi barokkos és klasszicista jellege a helybeli, a falusi kismesterek kezén meglepően gazdag képzelőerőre valló ízes növényi (leveles és virágos) díszekké változott."

(Vargha László: A magyar falu építészete, 1955)

 szives sorminta 830 transzparens 

header haz tajhazak

A táj népi építészeti örökségéből kiemelkednek azok az épületek, amelyeket gazdáik bemutathatóvá tettek: tájházként üzemelnek. Kiállításukkal a táj népi lakáskultúráját reprezentálják. A szegény zsellérportától a jómódú „amerikás” parasztságig, a kéthelyiséges vályogháztól a nagy kőházakig, a 19. század második felétől a 20. század elejéig tartó időszakot jellemzik ezek az épületek.
A ház helyiségei sorban követik egymást, a szoba-konyha-kamra-istálló elrendezés a 19. század végéig meghatározó, csak ezt követően bővülnek további egy lakóhelyiséggel. Gazdag formai változatosságról tanúskodnak a ház fűtésére, főzésre szolgáló 20. század eleji kemenceleírások és rajzok: hasábkemencéket ismerünk többféle füstelvezetési móddal. A 20. század első felében a kemencék kiszorulnak a házból, a konyhában a meleget hordozható takaréktűzhelyek (csikó- és asztalsparheltek) szolgáltatják, a szobákban leginkább öntöttvas kályhák. 
A szabadkéményes házak letűntével valójában a pitar jelenti a ház legtöbbet használt helyiségét. Napközben itt tartózkodott a család, az elsőházban (ahol volt) tartották a család értékes holmiját, csak jelentős családi eseményekkor használták, mint a gyermekszülés, esküvő vagy végül – a halottsiratás. A ház végében nyíló kamra az éléstár: ide kerül az elettől (búzától) a káposztáshordóig minden, amit a család az éven megtermelt. 
Lakóházaink különösen jellemző építészeti eleme a tornác, főként az udvari homlokzat előtti oldaltornác. Készülhet kőből, íves-oszlopos kialakítással, de igazán gazdag formavilága a helyi asztalosremeket jelentő fatornácoknak van. A fűrészelt deszkamellvédek, oszlopkitámasztók között alig fedezünk föl két egyformát. Vakolatdíszeket szinte csak az utcai homlokzaton találunk, ezek sokszor egy-egy kőművesmester több településen is vissza-visszatérő kézjegyeit jelentik. Oromfalas épületeken különösen díszes az oromháromszög: az egyedi formájú padlásablakok keretelése mellett gyakorta az építés évszáma, az építtető monogramja ékesíti a „tűzfalat”. A díszítmények némelyike a magasművészetből (templomok, kastélyok homlokzatairól) ellesett, azonban ezek szinte mindig feloldódnak a mester népi ízlésvilágában.
Kőműveseink, ácsaink legismertebb munkái kétségkívül a lakóházak, azonban számos gazdasági épület (csűr, ólka, pince, présház, gabonás stb.), kőhidak, kőkerítések tanúskodnak kiváló mesterségbeli tudásukról. A meglévő épületek azt bizonyítják, hogy 19–20. századi kőművesközpontnak nevezhető falvakról beszélhetünk, melynek mesterei ha nem is építettek minden faluban, de hatásuk sokfelé kimutatható.


 

header ember asztalosmunkak

A kora középkori templomok boltozatos, kőbordás mennyezeteinek elbontásakor, azok beomlása utáni pótlásakor a reneszánsz építőízlés sík deszkafödémeket követelt meg. 15. századi források szólnak a mennyezet, mint „paradicsomkert”, „lugas” értelmezéséről. A famennyezet díszítése kezdetben soros, az ornamentika követi a hosszú deszkázatot. Azonban már a 16. század elején találunk kazettás tagolású mennyezeteket a templomokban. Utóbbiak egyértelműen a reneszánsz világi paloták termeinek burjánzó díszű mennyezetei nyomán fejlődtek ki. A mennyezettáblák motívumkincse a református templomokban egyfajta egyházi szemléletet is tükröz: a katolikus templomok emberi figurális ábrázolásaival szemben ornamentikás díszek, ritkábban szimbólumok (csillagok, Nap, Hold, bibliai paradicsomkert, angyal, mitikus állatok) ékesítik azokat. Ugyanakkor a protestáns templom fehérre meszelt, puritán belső falaival szemben a mennyezet színpompás paradicsomi világa szembeötlő ellentétet mutat.
A festőasztalos-munkákat alapvetően három csoportba osztják, eszerint megkülönböztetünk geometrikus díszűeket, növényi ornamentikát („virágos”) utánzókat és medalionosakat. Természetesen az értékesebbek a korai, művészi megformálású, kevésbé sablonos alkotások. Ugyanakkor a medalionos díszítésű templommennyeztetek tömegüket tekintve semmivel sem nyújtanak csekélyebb esztétikai élményt. 
A festett famunkákat – a mennyezetet, fakarzatok mellvédjeit és oszlopait, padsorok díszítését, papi székeket, szószékeket, úrasztalokat – festőasztalosok készítették, a kor ismert vándoriparosai. A mestereknek csak a nevük maradt fönn: a korai virágos díszítések jeles képviselője a jolsvai Contra András és Contra Mátyás, míg a medalionos díszítést a naprágyi nemes H. Hubay Sándor művelte leginkább. Jósvafőn és Bódvalenkén Bede Pál asztalos volt a munkák készítője.
A 17. századból az alábbi templomokban találunk festett asztalosmunkákat: Rakacaszend (1657: mennyezet), Rudabánya (1660 körül: mennyezet-darabok) és Gömörszőlős (1675: úrasztala). 
A 18. században a következő templomokban találunk virágos festésű asztalosmunkákat: Zubogy (1726: mennyezet), Rudabánya (1758: mennyezet és berendezés), Teresztenye (1761: karzatmellvéd s karzatalja), Zubogy (1763: szószék, padelő), Trizs (?: mennyezetdarab). A medalionos díszűek közül 1783 és 1805 között az alábbiak készültek: Szuhafő (1783), Imola (1786), Hét (1787), Edelény–Borsod (1791), Égerszög (1791), Jósvafő (1794), Bódvalenke (1794), Tornakápolna (1802), Zádorfalva (1803), Bódvaszilas (1804), Gömörszőlős (1805), Alsószuha (1827–28 körül).


 

header haz templomok

 A gömör–tornai és a Bódva-völgyi települések mind-mind középkori eredetűek, melyek már az Árpád-korban rendelkezhettek falazott templommal. Az évszázadok viharait és a hívek folyton változó igényeit viszont kevés épület vészelte át közel eredeti állapotában. A középkori falak többnyire ott rejtőzködnek a barokk épületben, s többségük feltárásra sem kerülhet immár. Különösen szépek azok, melyek freskótöredéket őriztek meg.

A szalonnai református templom Antiochiai Szent Margit legendájának részleteit ábrázoló freskói régóta ismertek. A templom eredetileg téglából falazott, a 12–13. század fordulóján épült román stílusú rotunda (körtemplom) volt, s ehhez kapcsolták a későbbi (14–15. szá­zadi) gótikus hajót. 
A tornaszentandrási római katolikus templom egyedi építészeti megoldásával hívja fel magára a figyelmet: román kori hajója két azonos méretű szentélyt (ikerszentélyt) fogad magához. A 14. századi kifestéséből több érdekes freskó is megmaradt, közülük talán a Szent Kereszt megtalálása az egyik legszebb, Szent Ilona és Konstantin császár alakjával. 
Rakacaszend református temploma a Rakaca-patak völgye fölötti dombtetőn áll. A 12. századi kis templomot egy ideig még sekrestyeként használták, amikor a 13. században hozzáépítették a mai templomot. Szentélyében és a diadalíven őrzött meg néhány freskótöredéket. Érdekes még 1657-ből való festett famennyezete. 
Martonyi pálos kolostortemplomát a Szár-­hegy közelében találjuk. A klastromot 1341 körül alapították helyi nemesek, majdcsak a 14. század végén érte el ma is látható gótikus formáját és 1550 körül szűnt meg létezni.
A ragályi református templom a 13. században épült egyenes-záródású szentéllyel, freskótöredékei napjainkban bomlanak ki a mész- és vakolatrétegek alól, itt is megtaláljuk Szent Ilona császárné alakját. 
Zubogy református temploma ma már nem rejt freskókat. A 14–15. században gótikussá átépített, eredetileg román templomot festett famennyezete teszi egyedülállóan széppé: az 1726-ban készült mennyezetdeszkák a leszakadt gótikus bordázat helyébe kerültek. A Szögliget határában álló Szádvár a tatárjárást követően épült, a 17. századra elért kiterjedését tekintve a legnagyobb hegyi váraink egyike. Középkori birtokosaik közül a Bebek család volt jelentős, hozzájuk kötődik a vár legismertebb ostroma is (1567). 
Szendrő három erősséget is magáénak tudhatott az évszázadok alatt. Közülük a legkorábbi a középkori eredetű Alsóvár. Ennek kevés maradványait látjuk ma elrejtve a városka szívében álló épületek között.


 

Go to top